Daniss-Bodó Eszter írása.

Minden reggel látok egy családot a metróban. Egy nő, két, szőke, az enyémekhez hasonló korú gyerekkel a mozgólépcsőn. Nem tudom, hogy idősebb anyuka, vagy nagyon fiatal nagymama lehet. Minden reggel pontban 7:50-kor jönnek felfelé a metróból, oroszul beszélnek, illetve leginkább a nő beszél a két gyerekhez. Sosem vagyok hozzájuk annyira közel, hogy hallgatózhassak, de úgy tűnik, mint egy reggeli eligazítás, ami pontosan a lépcső aljától a tetejéig tart. Mindenki teljes lényével jelen van. Minden pillanat konkrét, és komoly. Nyugodtan, figyelmesen hallgatják a gyerekek az infókat, néha a felnőttre néznek és bólintanak. A felnőtt ilyenkor látszólag átugrik a következő napirendi pontra, újabb bólintás. Senki nem mosolyog, senki nem nevet, mégis teljes béke van. Mindenki tudja a dolgát, és egy ugrásra kész ejtőernyős koncentrációjával várja, hogy lelépjen a lépcsőről. Ahogy a hölgy az egyikhez fűzött mondandójával végzett, kiosztja a puszikat, és a delikvens elindul felfelé. Jön a másik, intelmek, puszik, indulás gyalog fel a lépcsőn. Amíg nincsenek fagyok, a gyerekek rollerrel a hátukon utaznak, amit felfelé menet széthajtogatnak, és suhanásra készen várják, hogy vízszintesbe érjenek. Mire a mama felér, a két gyerek már el is hagyta a terepet, és úton van a célja felé, az iskoláig már egyedül mennek. Minden rendben van.

 

Egy másik mama-gyerek párost a város egy másik pontján szoktam látni. Kétszer futottunk össze legutóbb. Először felém jövet tankönyvet tartott a kezében a mama, láthatóan osztozott valamiféleképp a gyermek iskolai terheiben. Talán kikérdezhetett valamit, vagy megbeszélték az anyagot. Amikor ismét láttam őket, a másik irányba tartva, némán ügettek el mellettem, teljes szinkronban. Egymás kezét fogva, indiánszökdelésben hasított anya és lánya, a hátukon egyformán zöttyent a két táska minden egyes ugrásnál. Sokáig követtem a képet, mert annyira jól esett a szememnek. Egy szót sem szóltak egymáshoz.

Jó lenne ebből a két végpontból ötvözni valamit. Minden évben eltervezem, az idén hogyan fogom sokkal autikompatibilisebben megszerkeszteni az ünnepeket, frappánsan, tervezhetően, egyszerűen és nagyszerűen, hiszen már 11 éve minden alkalommal ugyanaz történik, sok meglepetés nem érhet a gyerekes karácsonnyal. És valahogy mégis, mint az első hó minden évben a tömegközlekedést, úgy ér egymás után a felismerés, hogy: nicsak, már megint december 1. van, és nyitogatnának a gyerekek, december 15. van és tényleg muszáj-e kivárni, míg összekomponálom a saját készítésű koszorút, vagy törődjek bele, és a más által megálmodott is jó lesz, mert akkor legalább van, és szilveszterkor is megható ugyan, hogy kisül a mézeskalács, fahéjas-narancsos illat van, ahová nézek, de akár beállhatok a sorba, és megsüthetem karácsony első napja előtt is. Álmaim közt szerepel, hogy egyszer úgy várjam ezt az időt, hogy már november végén belassíthatok, előtúrom a legjobb recepteket, előre megrendelem a nénitől a kacsát a csarnokban, kigondolom a legjobb adventi naptárat, aminek értelme van, rendet teszek kívül, és belül, jókat olvasunk és békében várom a Karácsonyt. De mivel egyelőre nem klónozott eddig senki, és nem tudok egyszerre két helyen is lenni, még, így marad a pillanat öröme.

A naptár

Tavaly csak advent nyolcadik napján jutottam el a naptár prezentálásáig. Ezt odáig sikerült felfejlesztenem, hogy az idén rekordot döntöttem, és már advent második napján készen volt a 24 etapos installáció, amit a profik adventi naptárnak hívnak, nálunk többnyire csak a „javaslat” kategóriában marad, mint lazább természetű népeknél a kresztábla. Nagyon szépen mutat egyébként, Virágnak színes borítékok, Ábelnek egy saját naptár, amiből minden napra jut egy nyitogatható ablak. Szülő tervez, Ábel végez – már az első napon, az összes ablakkal elvégzett mindent, ami elvégezhető. Konstatáltam, hogy ez a megoldás még hagy némi kívánni valót maga után az autikompatibilis minőségében. Így az adventi időszak ábrázolására marad az általában használatos, színes-szagos hetirendje és az ”éves projektnaptár”, a tuti, amiben az egész évet látja egyben, és szépen rakosgatja arrébb a mai napot jelölő csillagot, december 24-e napján pedig ott díszeleg az ajándékmozdony képe. Pontosan tudja, milyen nap van. Azt is, hogy hány nap van még szombatig. Próbálta lezsírozni, hogy az idén kezdődjön már 23-án az ünneplés, szembeszállt az elemekkel, minden eszközt bevetett. Azt hiszem, szakszervezeti karrierről álmodik, legalább is érdemes lenne megpályáznia. Tudja, mit akar, és megvannak az eszközei az érdekérvényesítéshez. Ráadásul még szép is. Próbáltam a csokis adventi kalendárium helyett értelmesebb alternatívát találni, mert a gyermek energiaháztartása így is simán biztosítaná, hogy doppinggyanúval kizárják az ironmanről, minek ezt még fokozni. Így pattant ki fejemből a rendkívüli szikra, hogy egy nagyobb nyomdacsomagot szétosztok sok napra, járművek, léghajó, lesz öröm, meg kreativitás, hiszen rajzolni is izgibb, ha egy mozdulattal nyomtathat magának egy komplett buszt. Becsempésztem, nyomdapárna, buszlenyomat, és akkor elmentem fürödni. Nos, a gyermek valóban kreatív.

Ajándékozás

A Mikulás valahogy megvan. Hiába a korlátozott szókincs, hogy látszólag nem figyel a hosszú mondatokra, annyi mese van a Mikulás főszereplésével, hogy vizuálisan beépült a tartalom. Ábel  rendületlenül pakolja a csizmáját az ablakba már márciusban, hátha kapás van. A nagyobb gyermeket sem kell félteni, Virág kikönyörögte, hogy 13 éves koráig neki is járhasson a Mikulás, erre boldogan rábólintottam, hogy na jó, ám legyen. Némileg lelkiismeret furdalásom van, amiért elhallgattam, hogy én a mai napig kapok piros zacsis csomagokat és jobban jár, ha nem szab magának korhatárt, de azt hiszem nélkülem is hamar revideálni fogja a saját maga által szabott feltételeket.

 Ábel lelkesedése a mozdonyok és gépek iránt töretlen, így nincs nehéz dolgom a karácsonyi ajándékozással, a thomas és chuggington vonal végtelen, ennek összes előnyével és hátrányával. A karácsonyi misztérium eddig valahogy nem jött át. Pontos kívánságait már hónapokra előre elmondja, és felragasztjuk a naptárba, hogy vághassa a centit. Rendkívül büszke vagyok rá. A múltkor az aldiban talált egy közel életnagyságú fém bogárhátú autót, amivel olyan eltökéltséggel kezdett el kifelé szaladni, mint egy fürgébb rugby játékos a labdával. Ebben semmi szokatlan nincs. Felszólításomra viszont képes volt némi nyígás kíséretében ugyan, de mégis visszatenni! Fenomenális a fejlődés ezen a téren. Értékelvén a belátást úgy döntöttem, valahogy akviráljuk a bogarat, és mivel biztos, hogy szeretné, de mégsem számít rá, beosztjuk a fa alá. Rendkívül összehangolt hadművelet keretében, a szinkron-sorbanállásos módszerrel tek-tanonc Virág kikommandózta a járművet egy másik kasszánál és elrejtette a nyanyatank aljába. Itthon elraktam a fürdőszoba legfelső polcára, amit én is csak a kádra állva, lábujjhegyről érek el, az áru inkognitóban, elterelős nejlonszatyorban, csendben várta a sorsát. Micsoda megelégedettség. Meglepetés is, akarja is, titkos is. A lila köd két hétig tartott. Megtalálta. Suttyomban vagy Bigyófelügyelő, vagy repül, de hogy a cirkuszban felléphetne az tuti. Az ajándékok székhelyét áttettük a város egy másik pontjára.

  Menü

Az elmúlt fél évben a kitartó próbálkozás és folyamatos motiváció alatt Ábel elképesztő fejlődésnek tette tanújelét az evés terén. A „japántészta”-sajtoskifli-rudi szentháromságából kimerészkedve fokozatosan közelít a letűnt fénykor dicső repertoárjához, újra eszik húst, és zöldséget. FŐTT ÉTELT. Leírhatatlan boldogság ez, és egyben megnyugvás. A motivációnak elképesztő ereje van. És a matricás albumoknak is, életemben először látom értelmét ennek a fajta promóciónak. Ezzel az új kajarepertoárral még az sem kizárt, hogy négy-öt év után olyan menüt dobhatok az ünnepi asztalra, amiben legalább lesz egy-egy közös pont és legalább a levesnél pont ugyanazt fogjuk enni mindannyian. A menü végén a mézeskalács lesz, motivációs jelleggel, azzal a nehezítéssel, hogy nem a fáról legeli le, és nem a nővére által hosszasan műalkotott mézeskalácsházikót nézi meg belülről, hanem abból eszik, ami a dobozban van. Ezek a tervek, plusz 400 kilométer az országon át, rokonok, kacaj, sok mákos bejgli és teljesség.

Boldog Karácsonyt és Új Évet kívánunk mindeknek, a Szilveszteri partit külön rögzíteni fogom.