Elképesztően nagy mutatvány egy mindenhonnan kilógó gyerekkel hétköznapi életet élni. A hétköznapi élet alatt a másnak alapvető dolgokat értem, amit én is szeretnék megadni a gyerekemnek. Barátokat, bandázást a szokványos értelemben talán nem fogok Ábel körül látni, amit nehéz végignézni, elfogadni, de tudom, hogy nagyon sokan szeretik, és azt is, hogy ezt érzi. De azt, hogy amíg a haverok gyerekei sportolnak, különórákra járnak, zsúrokban buliznak a többiekkel, nyáron együtt nyaralnak, együtt mozog a család mindenhová, a boltig, vagy az augusztusi esküvőszezon állomásaira, addig Ábel az iskola és az otthon közötti vonalon mozogjon, azt nem fogadom el! Bár már ez utóbbiért is minden nap hálát rebegek a szélrózsa minden irányába. Daniss-Bodó Eszter írása.
Amikor a lányomat írattam be úszni, dőzsöltem a lehetőségekben. Iskola, edzések, csupa páratlan lehetőség, ahol kiélheti magát. Amikor Ábel végtelen energiáit szerettem volna mederbe terelni, már jóval kisebb volt a kupac. Fejlesztési lehetőség, ilyen-olyan terápia akad már bőven. Mintha mindenhonnan azt hallanám: fejleszteni lehet, megtanítani nem. Az autista gyerekek számára is látogatható, egyszerű különórák köre egyelőre nagyon szűk.
Hálás vagyok minden olyan kezdeményezésért, ahol gondolnak a különleges gyerekekre és felnőttekre, és a közösség részeként tekintenek rájuk. Ott a Suhanj! Alapítvány, akik futnak a sérültekkel (tervben van nálunk), ott van Pimenta Débora Rúbia, aki végigcsinált velünk egy capoeira próbaedzést, és tört magyarsággal megnyugtatott arról, hogy mind mások vagyunk, és ez így jó: Majd a többiek megtanulnak figyelni Ábelre, vigyem csak nyugodtan. És van a Mikuszi suli, ahol Ábel két éve úszni tanul. Úszásra jár, minden terápia nélkül. Szó szerint télen-nyáron, semmi nem állíthatja meg. Amióta találkoztam a „mikuszi szellemmel”, azóta szerettem volna ezt másnak is megmutatni.
A Mikuszi suliban átlagos fejlődésű és sérült gyerekek tanulhatnak úszni, és járhatnak gyógytornára. Átlagos fejlődésűek, autisták, mozgássérültek, értelmi fogyatékkal élők, viselkedészavaros gyerekek, baleset után lábadozók, mindenki. Egyénileg foglalkoznak a gyerekekkel. Az oktatók nagyon örülnek a gyerekeknek. A gyerekek nagyon örülnek az oktatóknak. Az úszás a hét fénypontja. Ábel szavaival: Lesz úszni!
Kifaggattam a miértekről az alapítót, Juhász Miklóst vagyis Mikát.
A története alapján mondhatnám, hogy egy élelmes nagyi, három bebukott törifelvételi és egy lepasszolt úszásóra sorsszerű együttállása hozta úgy, hogy Mika elindult a speciális oktatás útján. De nyilvánvalóan temérdek munka és egy megfelelő személyiség kell ahhoz, hogy egymás malmára hajtsák a vizet a szerencsés „véletlenek”. De meséljen erről inkább Mika.
Honnan az indíttatás?
Mika: Sem a sérültekkel való foglalkozást, sem az úszást nem terveztem korábban. Az élet hozta így. Az első úszásórám a sportolói múltam, és a nagyi kombináló tevékenységének eredménye volt. Egyszerűen teázgatás közben szépen leszervezte, hogy én tanítsam meg a barátnője unokáját úszni, ha már úgy is annyira megy nekem ez a sport. Akkortájt valójában töritanárnak készültem, csak nem mértem fel, hogy magam is tanulási problémákkal küzdök, és esélyem nincs labdába rúgni a felvételin. Háromszori próbálkozás után kiegyeztem az úszásoktatással, amit azóta sem bántam meg.
Egy nap váratlan helyzetbe keveredtem. Megkértek, hogy ugorjak be helyettesíteni egy nem szokványos órára a szomszéd iskolánál. Megkérdeztem, hogy milyen csoport érkezik. A válasz az volt, hogy majdmeglátod, autisták jönnek. Nem kell csinálni semmit, csak pancsolj velük és kész. Azt sem tudtam mi az autizmus, de nyitott voltam a feladatra. Kimentem az előtérbe és rögtön megértettem mire gondoltak, amikor azt mondták, majd meglátoom. Megérkezett hét billegő, fülét befogó, repkedő, orrot pöckölgető, kurjongató, nem beszélő gyerek, hét kísérővel kézen fogva. Akkor azt gondoltam, hogy ez kemény feladat lesz. Amikor bementem a vízbe, tudtam: olyan nincs, hogy én csak úgy ücsörögjek velük. Odamentem az egyik sráchoz, kértem, fogja meg a kezem, és ő megfogta. „Gyere, ússzunk egyet!” – mondtam. Jött és csinálta. Aztán odamentem a másikhoz, ő is jött. Végül hétből hat gyerek dolgozott velem, némelyik még többet is, mint korábban az órákon valaha. A visszajelzésekből kiderült, hogy jobb órát tartottam, mint az eredeti oktatók. A szomszéd suli végül megkért, tartsam én a foglalkozásokat a csoportnak. Szóval így találkoztam először az autizmussal. A dolognak híre ment, és sorra kaptam az újabb kihívásokat, mígnem egy nap újabb szerencsés együttállásnak köszönhetően felvettek a HRG terapeutaképzésre.
A képzés után már nem volt kérdés, hogy a szimpla úszásoktatás mellett ezzel foglalkozom majd. Így a tanulási, magatartás zavaros és autista gyerekek oktatására szakosodtam, amelyet már több, mint két évtizede csinálok. Egy idő után el kellett köteleznem magam a növekedés mellett, és így iskolává cseperedett a vállalkozás. Az évek alatti fokozatos fejlesztésekkel, bővítésekkel további képzésekkel mára szerteágazó terápiás és speciális oktatási kínálattal várjuk a hozzánk érkezőket, legyen szó szorongós, figyelemzavaros, mozgássérült, baleseti sérült vagy halmozottan fogyatékos személyről.
Több energiát jelentenek ezek a foglalkozások?
Mika: Semmivel sem több energia ilyen sokszínű csoporttal bevállalni az úszásoktatást, mint egy átlagos csoporttal. Egyszerűen csak teljesen más megközelítés és elvárások szükségesek a foglalkozáshoz. Sok türelem, empátia, és nyitottság a titok. Az a fontos hogy megtaláld mindenkihez az egyéni utat.
Mit nyertél ebből?
Mika: Sokkal jobban tudok figyelni a környezetemre és a gyerekekre azóta, hogy foglalkozom velük. Korábban nem gondoltam rá, hogy ilyen pályát válasszak, viszont amikor az élet felkínálta a lehetőséget, akkor a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy ugyanúgy tudok velük is dolgozni és kommunikálni, mint bárki mással.
Szerinted miért nem vállalják ezt be többen?
Mika: Egyre többen vagyunk, akik felmérjük a speciális foglalkozások fontosságát, de sajnos nem elegen. Valószínűleg azért, mert a sportfoglalkozásokat edzői képesítéssel végzik, és a Testnevelési Egyetemről vagy sportakadémiákról kikerülő ifjú titánok vagy a teljesítménycentrikus utánpótlásképzésre fókuszálnak, vagy a jövedelmező szabadidősportra. Meg sem fordul a fejükben, hogy vannak, akik kiszorulnak az átlagos sportfoglalkozásokról. Szerintem ilyen egyszerű az oka.
Én pedig azt az élményt köszönhetem Mikának és a többi oktatónak, hogy Ábel az év közbeni edzések után nyaranta még úszótáborba is járhat. Egy strandon sok megszokott arc, és sok idegen között, napi két úszóedzéssel, tornával, és kézműveskedéssel kint a szabadban táborozik, míg én dolgozom. Nyolctól négyig öt napon át, egy plusz felnőttel, aki mindig Ábel nyomában van. Nekem ez ma is olyan teljesítmény, ami ámulatba ejt. Egy kép maradt meg nagyon – a tábor első reggele, a gyülekező. Ancsa, az egyik oktató és szervező, aki maga is autista mellett nőtt fel, eligazítja a várakozó gyerekeket. Minden héten van több olyan gyerek a táborban, aki nem átlagos. Az eligazítási rutin része, hogy Ancsa elmondja a napirendet, és azt is, hogy azon a héten kire, miért kell figyelni, és hogyan kell neki segíteni. Mondjuk így: „Ábel autista, nem fog válaszolni, ha kérdezitek, legyen rajta a szemetek, ha netán szökne, mert nagyon kíváncsi. Sárika nem hall, ha mondani akarsz neki valamit, állj vele szembe, vagy tedd a vállára a kezed és figyeld, hogy le tudta –e olvasni a szádról.”
Utolsó kommentek